Motiváció

A hétvégi - közel ad-hoc - Jodo edzés után született meg bennem néhány gondolat. Igazából inkább a gondolatok újjászületésének nevezhetjük, mert régebben is sokat beszélgettünk ilyesmiről edzőtársaimmal, de aztán sokáig hagytam ülepedni és formálódni a dolgot.

Arról van szó, hogy az Aikido - vagy inkább általánosabban a Budo - gyakorlásban kinek mi adja a motivációt arra, hogy folytassa a gyakorolást, hogy ne adja fel, amikor nem megy, hogy jobb akarjon lenni a korábbi önmagánál. Sokan most azt mondhatják, hogy a lehetőség, hogy jobbak legyünk korábbi önmagunknál eleve elég motiváció kell, hogy legyen, de ha jobban belegondolnak, ez egyáltalán nem ilyen egyszerű.

De inkább először leírom, hogy mit éltem meg, illetve mit hallottam az edzés alatt, ami most előhozta ezt a témát.

A foglalkozást Matsukawa sensei tartotta, aki Matsumura sensei tanítványa és épp Magyarországon járt állítása szerint egész más ügyben, ezért gyorsan szerveztünk neki egy másfél órás gyakorlási lehetőséget a HBSE központi dojójának számító Kinizsi utcai teremben. A résztvevők összetétele nagyon vegyes volt. A fele társaság viszonylag sokat gyakorolt már Jodót idehaza, a másik fele pedig vagy először látott ilyet, vagy csak ilyen alkalmakkor áll be a sorba, amúgy Aikidóval foglalkozik.
A lényeg, hogy emiatt az edzés első része az alapokról szólt, kamaiokat (állásokat) gyakoroltuk, majd a szokásos kihon (alaptechnikák) rész következett, de az is sokkal több javítással.
Néhány kör után látszott a sensei-en, hogy látja, ennél ma már sokkal többet nem hoz ki a kezdőkből és ennek hangot is adott nagyjából a következőképpen:

Ez a foglalkozás csak nagyon kis részét tudja megmutatni a Jodónak. A helyes mozgás elsajátításához évek gyakorlása szükséges, most pedig csak másfél óránk van. Én már régóta gyakorlok, de mindig van valami, amin még javíthatok. (Bár most már máshogy csináljátok, mint a mai legelső alkalommal, de) kérlek, tőlem ne várjátok, hogy azt mondjam, hogy "oké". Soha nem fogom azt mondani, hogy oké. Ha valami már megy valamennyire, akkor lesz más, amin javítani kell, amit jobban is lehet csinálni és arra hívom fel a figyelmet. A Jodóban soha nem vagyunk elégedettek a tudásunkkal, mindig jobbat akarunk magunktól és a tanítványoktól is. A legapróbb részleteken is lehet még finomítani.

A fenti - nem szó szerinti idézet - eszembe juttatta azt, hogy hogyan is történik ma a legtöbb helyen a tömeges oktatás és az is, hogy én hogyan gyakoroltam az Aikidót az első években és hogyan állok hozzá a tanulandó dolgokhoz általában. Akik hozzám járnak edzésre, azok szokták néha mondani, hogy sokszor vagyok elégedetlen, keveset dicsérek és maximalista vagyok. Ezt nem tagadom, még akkor sem, ha mindig kiemelem, hogy sokat finomodtam, "puhultam" az utóbbi években. Azt is meg szoktam említeni, hogy sehol nincs ez a szigor attól, amit én látok akár idehaza-, akár külföldön egyes Budó gyakorló körökben. Természetemből fakadóan engem az elégedetlenség, a frusztráció motivál. A dicséretet szeretem, vágyom is rá, mert megjutalmaz, jelzi, hogy észrevettek, elismernek, de ugyanakkor el is altat és nem ez motivál a további gyakorlásra, hanem a kudarc, hogy még mindig nem elég jó valami.

Oktatóként külön meg kellett tanulnom dicsérni, elégedettnek lenni a tanítványok teljesítményével, a saját teljesítményemmel. Aztán meg kellett tanulnom emellett további gyakorlásra, tökéletesedésre sarkallni a tanítványokat és saját magamat, mert a dicséret a fejünkbe szállt és kellemes elégedettségbe altatott bennünket. Ez az állapot jó, de nem feltétlenül szükséges és kifejezetten káros, ha hosszú ideig tart és ebből akarunk erőt meríteni.

A tömegek képzésében sokszor az a legfontosabb, hogy minél több legyen a gyakorló. Nekik gyakran és sokszor elégedettnek kell lenniük és ezt az érzést az edzőnek, a szolgáltatónak kell megadnia szavakkal, sikerélménnyel, pozitív visszacsatolással. Miért?
Kicsit azért, mert a termet ki kell fizetni, az edzőnek időnként új gi kell és ehhez fizető ügyfelekre van szükség. Természetesen ezek nem balekok, nem csak a pénzük kell. Nagyon sokan értékes emberek és mindenkiben ott a fejlődés lehetősége és senki sem reménytelen eset.
Köztük ott vannak a tanítványok is, akiket sokszor azonnal, máskor csak idővel, de fel lehet ismerni. Akik többet szeretnének a dicséretnél, a gyors sikerélménynél. Akik jobbak akarnak lenni korábbi önmaguknál és ezért hajlandóak nagyon sokat dolgozni és olyan dolgoktól időt, pénzt, energiát elvenni, amiből mások nem engednek. Akikben megvan az alázat és a tisztelet. Nem az oktató iránt, hanem a munka iránt, a véget nem érő, soha nem tökéletes, soha nem elég jó technika iránt. Akik elégedetlenek azzal, amit ma tudnak és emiatt többet és komolyabban gyakorolnak. Akik a legnagyobb természetességgel fogadják, ha az oktatójuk egy-egy hibára felhívja a figyelmet és nem az a válaszuk, hogy "Szerintem elég jó ez így.", nem is az, hogy "Neked könnyű, mert más az alkatod, régebb óta gyakorolsz, stb.", és főleg nem az, hogy "Ma rossz napom van a munka, vagy a család miatt." Hanem az a válaszuk, hogy ... semmi. Esetleg bólintanak, de az biztos, hogy még jobban igyekeznek odafigyelni saját magukra és a gyakorlatra.

Régen kevesen gyakoroltak Budót és köztük sokan voltak, akik szigorúan álltak a gyakorláshoz. Ez a modern Shugyo, az aszketizmus egyik formája. Ma sokan gyakorolnak, de a létszámhoz képest kevesen vannak az elhivatottak. De valószínűleg összességében mindig ugyanannyian voltak, csak ma jobban elvesznek a tömegben, kevésbé koncentráltan lehet őket megtalálni.

Kihalóban van-e ez a motivációs mód, az örök elégedetlenség hajtóereje? Jobb-e a pozitív megerősítés, a sikerélményekkel építő megközelítés? Szerintem személyiség kérdése. Van, akit ez mozgat meg, van, akit amaz. Szeretném hinni, hogy kellő ügyességgel a kettőt akár keverni is lehet és igyekszem ebbe az irányba vinni a saját oktatási módszeremet. Az idő pedig majd dönt. És ahogy a közhelynek számító mondás is szól: sok ösvény vezet egyszerre a Fuji tetejére.

Neked mi a véleményed? Te miből merítesz erőt? Hogyan motiválod magadat és mi az, amitől nem adod lejjebb?