- "Igeeeeen!" - válaszoltuk kórusban.
- "Én nem szeretem az Aikidót." - komorodott el a hangja.
- "...?"
- "De...de..." - emelte fel a mutatóujját - "Én IMÁDOM az Aikidót!"
 |
| Miyamoto shihannal |
Nagyjából ezzel a párbeszéddel tudom a legjobban leírni a hétvégén megismert Miyamoto Tsuruzo shihant. És hát ebben a kinyilatkozásban nagyon egyetértünk. De kezdem inkább a kályhánál.
2013-ban a HBSE szervezésében Yoshimitsu Yamada sensei tartott kurzust Budapesten. Elkísérte őt a barcelonai Yamada kurzusok fő szervezője, Michelle Feilen sensei is. A szeminárium alatt volt alkalmam gyakorolni vele egy keveset és feltűnt, hogy nagyon érdekes a stílusa. Nem erőltette az alapmegoldásokat, hanem ügyesen váltott - akár többször is - és játszott az egyensúlyommal. A kontaktust tartotta és mindig akkor adott bele erőt, amikor már teljesen tehetetlen voltam. Nem tudtam hova tenni ezt a stílust, de érdekes volt.
Aztán tavaly a HBSE 2015-ös naptárját tervezve felmerült az ötlet, hogy meghívhatnánk Michelle-t Budapestre egy hétvégi kurzust tartani. Januárban, amikor a Kagami Biraki ünnepség keretein belül Michelle sensei 6. dan fokozatot kapott Yamada sensei előterjesztésére ez az elhatározás megszilárdult és a márciusi barcelónai Yamada kurzuson megtörtént a hivatalos meghívás is. Michelle megérdemel majd egy külön cikket, amit a november végi kurzusa utánra tartogatok, de a lényeg, hogy én szeretek előtanulmányokat folytatni, ha valakitől tanulni készülök.
Nézegettem Michelle videóit és próbáltam, megérteni, amit látok; tudni akartam, honnan erednek ezek a gyakorlatok, pl. az a furcsa iriminage. Annyit tudtam, hogy Michelle járt Amerikában és Yamada sensei-jel nagyon jó kapcsolatban van. A USAF és a Sansuikai instruktorok nagy része Yamada, Tamura, Chiba, Kanai és Sugano senseiek tanítványai. Chiba senseinek voltak hasonló játékai, de ez nem az. Az újabb generációból Osawa sensei népszerű még ebben a körben, de ez tőle sem származik.
Aztán június végén megláttam ezt a videót:
Posted by Jikishinkai Schiavone Dojo on Friday, June 26, 2015
A teljes bemutató a YouTube-on is elérhető.
Ha ez előtt voltak kérdéseim, ezután csak még több lett belőlük. Mi ez, amit látok?! Mi történik itt? Ez most jó, vagy nem? Mitől tűnik olyan hanyagnak? És mitől működik mégis? Hogy lehet, hogy így lóbálja a kezét és aztán bizonyos "legjobb" pillanatokban képes egyetlen pontba koncentrálni minden erejét? Ismerőseimet, akiknek megmutattam a fenti videót nagyon megosztottam. Őszintén szólva a többségnek nem tetszett ez a stílus. Pontatlannak, erőtlennek látták, hanyagnak. Engem lenyűgözött.
Az érdeklődésemet tovább fokozta, amikor egy vele készült interjút olvasva többet is megtudtam a sensei-ről. Kisshomaru Ueshiba irányítása alatt dolgozott sokat a Hombuban és sokáig ő vezette a kezdő edzéseket, ami mindig komoly és nagy felelősséggel járó feladat. Ezen kívül ma is tagja a Hombu vizsgabizottságának.
Nem kellett sok idő, míg egyszer csak új posztot olvastam Michelle-től, amiben Miyamoto sensei barcelonai kurzusát hirdette és itt állt össze a kép. Michelle évek óta tartja a kapcsolatot Miyamoto sensei-jel és idén novemberben is szervez kurzust neki.
Őszintén nem tudom, hogy mi bújt belém, de elhatároztam, hogy én ezzel a mesterrel találkozni akarok. Túl sokszor mondtam már, hogy "messze van", meg "drága", meg "majd esetleg legközelebb". Régebben nem szerettem utazni; ismeretlen helyre, egyedül meg főleg nem. De Barcelonában már jártam többször, gondoltam megnézem novemberben is. Írtam Michelle-nek, hogy jönnék és ő nagyon megörült ennek.
 |
| Michelle Feilen sensei és egy lelkes résztvevő |
Eleinte úgy volt, hogy akár négyen is elkísérnek erre az útra Magyarországról, de pár nappal azután, hogy megvettem a repjegyem és elkezdtem szervezni az utat, a többiek szépen egyesével visszaléptek. Abszolút megértettem mindenkit, inkább magamat nem értettem, hogy mi ütött belém, de vannak ilyen hóbortjaim.
Még pár nappal indulás előtt is, amikor a shihan európai turnéjáról készült edzés-videókat néztem, azon vakargattam a fejem, hogy minek kell ez nekem, mi miatt akarom én ezt kipróbálni.
Pénteken szépen felszálltam a gépre és este már a Szent Ignác jezsuita főiskola épületei között bolyongtam és kerestem a dojot. Páran álltak egy épület előtt, be is mentem, ahol nagyon szívesen fogadtak, de Miyamoto sensei-ről nem hallottak. Épp egy meditációs tanfolyamra gyűltek össze, azt hitték, ahhoz akarok én is csatlakozni. Azért kedvesek voltak és egy nővér útbaigazított a sportkomplexum felé, ami persze a campus másik oldalán volt és csak az egész főiskola területét megkerülve lehetett odajutni. Szerencsére innen már könnyen ment minden. Az előtérben Michelle-t és néhány más ismerős arcot láttam, de sok ismeretlen is volt köztük.
A kurzus kisebb rendezvény volt, mint egy Yamada szeminárium, a csoportképen kb. 90 embert számoltam, de ez még mindig több, mit egy átlagos HBSE rendezvény létszáma. Az első edzés után a sensei kérésére külön felállítottak minden külföldit és országonként bemutatták őket. Amire emlékszem, hogy voltak franciák, németek, oroszok, lengyelek, japánok és persze én, a magyar. A sensei megköszönte, hogy ilyen messziről eljöttünk tanulni. Szervezeti, stílusbeli hovatartozást nem tudtam azonosítani. Volt pár Yamada tanítvány, de találkoztam Tissier vonalról jövőkkel is (németek és franciák), akik már ismerik Miyamoto senseit egy ideje. Nem a tipikus Sansuikai banda volt, onnan alig ismertem meg valakit. De mindenki nagyon barátságos volt. Volt, akivel jó volt gyakorolni, volt, akitől lehetett tanulni. Többen megjegyezték, hogy úgy vigyorgok a tatamin, mint a vadalma, látszik, hogy élvezem azt is, ha jól megdobálnak. És tényleg. Csodálkoztak, hogy először találkozok Miyamoto-val és becsülték, hogy puszta kíváncsiságból ennyit utaztam, hogy itt lehessek. Többen is megemlítették, hogy Miyamoto-t amolyan második kedvenc tanáruknak tartják a saját shihanjuk mellett.
És most jön, amire a haladók már 12 bekezdés óta várnak. Megpróbálom leírni, hogy mi is történt az edzéseken:
A gyakorlatok nagyon kimerítők voltak. Nem arról van szó, hogy nagyon erős, vagy gyors lett volna minden partner, vagy gyorsan következtek egymás után a technikák (persze ilyen gyakorlatok is voltak), hanem a gyakorlás közben mindkét szerepben nagyon erősen kellett figyelni a kontaktus tartására és a helyzet változására. A fogásoknak zártaknak kellett lenniük, ennek érdekében néha nagyon mély állásokra volt szükség, de amint billentünk, egyből kellett lépni is, ami egy széles állásból nem olyan könnyű. Ha az uke nem követte a torit, az szinte azonnal befejezte a technikát. A levágás mindig ott lógott a levegőben. Ha viszont belement a játékba, akkor egy fura billegős, lépegetős párbeszéd kezdődött, ahol kölcsönösen kitapasztaltuk, hogy az adott pozícióban ki irányít, ki reagál, hol a saját egyensúlyunk, hol a köztünk lévő erőegyensúly, mitől marad meg a kontrol és a kontaktus tori és uke oldalról is. Olyan helyzetek teremtődtek így, amik egy normál hétköznapi gyakorlás során csak pár pillanatig maradnak meg, mert vagy az uke nyomja el a torit, aki nem tudja (folyamatosan) befogadni a támadást, vagy ugyanaz az uke nem tudja lekövetni a reakciót és "eltörik", eldől, mint egy liszteszsák.
A sensei soha nem egy embert hívott ki bemutatni a technikát. Mindent legalább 2-3, de sokszor 5-6 ukén mutatott meg egymás után. Próbálgatott bennünket, méregetett, figyelte a reakciókat, a képességeket, láthatóan a 7. dannál nem állt meg a fejlődésben, a kísérletezésben, a tanulásban. A különféle kialakult helyzeteket nagyon szépen kezelte. Nem azt éreztette, hogy csak egy megoldás van; ha az uke csak egy kicsit is máshogy reagált, azonnal, de természetesen leváltott, így akár egy bemutatás alatt 2-3 befejezést is láttunk ugyanarra az alaphelyzetre. Sok-sok henkawaza volt, néha egész bonyolultak is.
A shomenuchit és a gyaku katatedorit gyakran ugyanazzal a mozdulattal kezelte, pedig előbbit aihanmi pozícióból fogadta ő is. A mozgása nagyon gömbölyű, gyakran érezni, hogy mindkét kezével, karjával, vállával és amivel még tud keresi és tartja a kontaktust. A támadásokat nagyon puhán fogadja, meglepően jól olvad bele. Nem azt érezni, hogy a semmibe nyúlok, de támaszkodni sem lehet rá. Inkább ő tesz súlyt az ukéra, akivel emiatt két dolog történik. Vagy egy egyensúlyvesztési pontba billen és ha nem lép alá, akkor elesik, vagy "beszorul": a csontjai kitámasztják egymást és egy nagy tömör valamivé változik, amit egyben lehet gurítani. Ha ebből a kötésből szabadulni próbálva kilép alóla az uke, akkor általában a kedvenc ikkyo-ját használja első háromszöges befejezésre, vagy sima kaitennagét, ha a másik oldalon áll.
Amilyen pontatlan első ránézésre, annál sokkal pontosabb belülről érezve, vagy tüzetesebb vizsgálat után. A szögeket jól zárja, az atemiket jól időzíti és nagyon szűken lép be. Vannak erőteljesebb mozdulatai, amik kicsit a summo ütközésekre hasonlítanak, de itt is megtalálja a módját, hogy ne erő ellen menjen, hanem a megfelelő ponton ütközve röpítse vissza a partnert. Ilyenkor nagyon lent volt a súlypontja és a könyökei is. Máskor viszont a kezeit szinte elhagyta és felkarból, könyékből (hiriki) dolgozott laza kéztartással. Állásai stabilak voltak, amikor erőt fejtett ki, de ha nagyobbat kellett mozdulnia, akkor szökdécselni, kocogni sem félt.
Ami nekem kicsit hiányzott, hogy valamit elejétől a végéig egyben csináljon meg. Ilyenből 1-2 villanás volt csak, de általában megmaradt a billegős, kísérletezős módszernél, amitől az uke olyan jellegzetesen bukdácsol az edzésvideóin.
Sajnos a szóbeli magyarázatokból semmit nem értettem, mert japánról csak katalánra (vagy spanyolra?) fordítottak. Ő pár szót beszélt angolul, de csak amikor odajött, vagy kihívott és valamit igazítani akart.
Apropó videók! Itt találtok felvételeket az edzésekről: https://www.facebook.com/aikifeilen/media_set?set=vb.100004368840248&type=2
Némelyiken engem is megtaláltok, például ennek a végén:
Miyamoto Shihan en Barcelona 14-11-2015.
Posted by Aikido Feilen Dojo Central on Saturday, November 14, 2015
Nagyon mókás élmény volt vele dolgozni, de tetszett neki is, ahogy reagáltam. Szombaton külön odajött és megkérdezte, honnan jöttem. Amikor mondtam, hogy Magyarországról, felderült az arca és mondta: "Hungary? Aaah, big sensei, ha?" - mutatta a kezével és nevetve elsétált. Hiába, van legalább egy magyar aki mély nyomot hagyott a Hombuban.
A tábor végén a bevezetőben olvasható jelenet előtt beszédet mondott, ezt szerencsére angolra is fordították. Megköszönte az Ueshiba családnak, hogy lehetővé tették, hogy mi találkozhassunk és persze minden résztvevőnek, hogy eljöttek és keményen dolgoztak. Mindenkit bíztatott arra, hogy sokat gyakoroljon és folyamatosan a fejlődésre törekedjen. Tudja, hogy vannak megállók, van olyan, hogy nehéz egy akadályon továbbjutni, de nem szabad feladni, minden állomás mögött vannak továbbiak, nekünk csak menni kell, szüntelenül gyakorolni.
Nagyon örülök, hogy belevágtam ebbe a kalandba. Ez a hétvége nemcsak új barátokat adott, de olyan élményeket, amik sokáig fognak inspirálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése